Úri gatyában, szürkületben
szétfröccsen teste jól nevelten
loccsan a fröccs, pohár gyanánt
nászt ül éppen, a délutánt.

Arcul csókolta száz öröm
(mit megfirkant könnyen köldököm)
s élvezi önnön kultuszát,
hogy neki nő ki a rímvirág.

De pataknak más a habja,
csillagfürdő alkonyatban,
s másként kacsint holdgyönyör,
s nem lát, balga, mert ökör.

Nem kell neki a nemzete,
gyötrelmek fájó serlege,
népbúval töltve, és talán,
nem is nekünk ír ezután.

Hová a kultusz fergeteg,
szárnyán lovagló képzelet,
te sok sehol, te semmi sincs
legyen miénk az égi kincs?