csillaggyümölcs-magot szedtem én
hűvös újaimmal, az ég viaszos bőrén
s göncöl függő ágyának szekerén
ott várt Vénusz kívánatosan, pőrén

s mint félkagylónyi zenit félhomály
lettem a csillag hínár arany pépje
egy továbbfűtött medence dagály.
Beleszerettem Vénusz köntösébe.

Mint vihar után olyan a lakás:
ruháid a szétszórt rongyrakás
hevernek a padlón szanaszét
s kapod éppen „te” a magadét.

És verset írok most a hátadon
(És Apollón: a sóhajt rád hagyom)
s annak miben épp testem lakik
rímbe öltöm cuppogásait.

Azt kérem: e vers legyen neked
testhez álló legszebb ingered.
és érezd azt, ha néha rád csapok

s megremegve friss izomzatod
feszít és egy belsőbb útra hív.
És én adom: drága kis szatír.

Hajlataid meleg rendszerében
csilleként a sötét bánya-mélyben
éled újra lankadt hímtagom
szénporodat ki-be hordozom.

Válad fölött az arcod kémlelem
s ameddig kínzol, addig élvezem
nyújtózó, lomha, neves tested,
s érzem hogy közbe megkerested

barlangját lent a kéjnek, vágynak
s remegő kézzel kapujának
ráztad szét szivárgó nedvét

akár a méhet mézes medvék
s a távozó csille tartalom
kiborult és folyt a válladon.

Úri gatyában, szürkületben
szétfröccsen teste jól nevelten
loccsan a fröccs, pohár gyanánt
nászt ül éppen, a délutánt.

Arcul csókolta száz öröm
(mit megfirkant könnyen köldököm)
s élvezi önnön kultuszát,
hogy neki nő ki a rímvirág.

De pataknak más a habja,
csillagfürdő alkonyatban,
s másként kacsint holdgyönyör,
s nem lát, balga, mert ökör.

Nem kell neki a nemzete,
gyötrelmek fájó serlege,
népbúval töltve, és talán,
nem is nekünk ír ezután.

Hová a kultusz fergeteg,
szárnyán lovagló képzelet,
te sok sehol, te semmi sincs
legyen miénk az égi kincs?