Mint vihar után olyan a lakás:
ruháid a szétszórt rongyrakás
hevernek a padlón szanaszét
s kapod éppen „te” a magadét.

És verset írok most a hátadon
(És Apollón: a sóhajt rád hagyom)
s annak miben épp testem lakik
rímbe öltöm cuppogásait.

Azt kérem: e vers legyen neked
testhez álló legszebb ingered.
és érezd azt, ha néha rád csapok

s megremegve friss izomzatod
feszít és egy belsőbb útra hív.
És én adom: drága kis szatír.

Hajlataid meleg rendszerében
csilleként a sötét bánya-mélyben
éled újra lankadt hímtagom
szénporodat ki-be hordozom.

Válad fölött az arcod kémlelem
s ameddig kínzol, addig élvezem
nyújtózó, lomha, neves tested,
s érzem hogy közbe megkerested

barlangját lent a kéjnek, vágynak
s remegő kézzel kapujának
ráztad szét szivárgó nedvét

akár a méhet mézes medvék
s a távozó csille tartalom
kiborult és folyt a válladon.