Mint vihar után olyan a lakás:
ruháid a szétszórt rongyrakás
hevernek a padlón szanaszét
s kapod éppen „te” a magadét.

És verset írok most a hátadon
(És Apollón: a sóhajt rád hagyom)
s annak miben épp testem lakik
rímbe öltöm cuppogásait.

Azt kérem: e vers legyen neked
testhez álló legszebb ingered.
és érezd azt, ha néha rád csapok

s megremegve friss izomzatod
feszít és egy belsőbb útra hív.
És én adom: drága kis szatír.